2023. Február 15.A jézusi szeretet megosztott világunkban
Jézus olyan életet élt, amely rendkívüli vonzerőt gyakorolt az emberekre, és szokatlanul megközelíthetővé, sebezhetővé és vonzóvá tette őt. Sok keresztyén létformáját azonban manapság inkább visszhangkamrák alakítják, mint Isten szíve.
Az utóbbi években az emberek egyre inkább a közösségi médiából tájékozódnak a „hírekről”. Csakhogy a közösségi média nem a rideg tények közlésére lett kitalálva. A célja az, hogy felhívja a figyelmet a hirdetésekre, és hát láthatóan nincs kelendőbb árucikk a félelemnél és a haragnál. A közösségi médiát használó cégek bonyolult algoritmusok segítségével követnek nyomon minden egyes kattintást, előrevetítve, hogy mi fogja megnyerni az emberek tetszését (mit fognak „like-olni”), és olyan videókat, linkeket dobnak fel, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy hosszan lekötik őket.
Egy ilyen környezetben sokkal könnyebb ráaggatni az „ők” címkét bizonyos emberekre és arra jutni, hogy aki nem ért egyet velünk, az vagy rosszindulatú, vagy ostoba – netán mindkettő. Arra a meggyőződésre jutunk, hogy ellenségek, akik fenyegető veszélyt jelentenek értékrendünkre és életmódunkra. Nem intézünk nyílt támadást ellenük, de tartjuk a távolságot, és megtaláljuk a módját, hogy lehetőleg ne legyen semmiféle tartalommal bíró kapcsolatunk velük.
Védekezésből elszigeteljük magunkat a bűnözéstől, a bandáktól és a drogoktól. A kényelem érdekében elszigeteljük magunkat, hogy csak olyanok társaságában legyünk, akik hozzánk hasonlóan néznek ki, beszélnek, hisznek, sőt esznek is. Ez teljesen észszerű… Ugyanakkor rettenetes szűklátókörűségre vall.
Arlie Russell Hochschild, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem szociológusa több nyarat Louisianában töltött, ahol a középosztálybeli fehér emberek sérelmeit vizsgálta. Strangers in Their Own Land (Saját hazában idegenként) című könyvében arról számol be, hogy mind a konzervatívoknak, mind a liberálisoknak megvan a maguk „mélyben meghúzódó története” – a narratívájuk arról, hogy kik ők, és mit tartanak értékesnek. Ennek a narratívának nem kell feltétlenül igaznak lennie, de aki a nevét adja hozzá, az igaznak érzi.
Hochschild ideje nagy részében a konzervatívokra fókuszált, akiknek mélyben meghúzódó története a klasszikus amerikai álomban gyökerezik: Ha keményen dolgozol, és betartod a szabályokat, jobb életed lesz. Interjúalanyai dühösek és csalódottak voltak, mert úgy vélték, mások eléjük tolakodtak, miközben ők az amerikai álomért küzdöttek. Úgy gondolták, a faji és etnikai kisebbségekhez tartozók különleges bánásmódban részesülnek, jobban tudnak előrehaladni, és arra jutottak, hogy ez nem méltányos.
Sok evangéliumi keresztyén felháborodik azon, hogy a liberális bírói döntések és a haladó szemléletű törvények aláássák erkölcsi kötelességeiket. Ez a narratíva szellemi nehezteléssel vegyíti a politikai populizmust. Az eredmény pedig egyfajta ostrommentalitás a velük látszólag szembehelyezkedő erőkkel szemben.
Nem gondolom, hogy ezt a hozzáállást kellene választanunk. A szeretetünkről és nem a haragunkról, az együttérzésünkről és nem a félelmünkről kellene, hogy ismerjenek bennünket. A szeretet felismeri a kemény valóságot, mégis úgy dönt, hogy nyitott szívvel, nyitott füllel és legalább ideiglenesen csukott szájjal közeledik az emberekhez. Bőven lesz időnk arra, hogy kifejezésre juttassuk gondolatainkat, de több kedvességgel és bölcsességgel tudjuk tenni, ha nem szólalunk meg túl korán.
Nem azt mondom, hogy fogadjuk el némán azokat, amik zavarnak bennünket. Nem azt mondom, hogy hagyjuk másoknak aláásni mindazt, amit értékesnek tartunk, és vonjuk meg a vállunkat, mintha semmit sem tehetnénk. Azt mondom, hogy Jézus nem gyűlölte azokat, akik nem értettek egyet vele. Az igazságot szólta nekik, elképesztően türelmes volt velük, és feláldozta értük az életét. Ha szembehelyezkedtek is vele, ő továbbra is szerette őket.
2012-ben elkísértem Rick Warrent és más lelkipásztorokat egy Washingtonban rendezett HIV/AIDS-konferenciára. Mintegy 25 ezer ember volt jelen, köztük orvosok és ápolók, szociális munkások, közösségi aktivisták és az LMBTQ-közösség számos tagja. Az előcsarnokban sötétben világító óvszert árultak, meg sok egyebet, amiről most inkább nem beszélnék.
Feszengtünk. Egy chicagói meleg férfi meghallotta, hogy ott vagyok a konferencián. Megkeresett és meghívott ebédre. Amikor leültünk, döbbent arccal nekem szegezte a kérdést: „Pásztor, mi a csodát keres itt?”
„Olyan akarok lenni, mint Jézus, oda akarok menni, ahol az emberek vannak – feleltem. –Azért vagyok itt, hogy szeretetet adjak.”
Értetlenség tükröződött az arcán, ezért tovább folytattam: „Nézze, nem ijeszt meg az életvitele. Nem kell egyetértenünk ahhoz, hogy szeressem, és nem kell megváltoznia ahhoz, hogy szeressem.”
Két óra hosszán át beszélgettünk, és egymást kicsit már jobban megértő barátokként váltunk el. Azóta is találkozunk időnként, és mindig nagyon örülök, amikor beszélni tudunk. Kivétel nélkül mindig hatalmas öleléssel köszönt, mert a köztünk levő kötelék a feltétel nélküli szeretet alapján jött létre. Tudja, hogy nem támogatom a melegmozgalmat, de azt is tudja, hogy személye fontos nekem, még akkor is, ha soha nem változtat az életvitelén vagy a meggyőződésein.
Vannak köztünk olyanok, akik keresztyén értékeink védelme érdekében keresztyénekhez nem illő módszerekhez és szavakhoz folyamodnak. Jézus bámulatosan türelmesen bánt a tudatlan, lobbanékony tanítványokkal, és ha megtanulunk úgy szeretni, mint ő, elég türelmesek leszünk ahhoz, hogy hidat építsünk az egymással versengő frakciók közé. Viselkedésünk tegyen alkalmassá az együttműködésre, méltóvá a megértésre és a bizalomra, hogy még a megoldhatatlannak tűnő problémákra is kezelhető megoldásokat találhassunk!
A Pew Research Center egy 2017-es felmérése kimutatta, hogy az előző huszonöt év során rendkívül gyorsan mélyült a faji megkülönböztetés, a bevándorlás, a jóléti juttatások és a nemzetközi diplomácia miatti politikai megosztottság. Sőt ezekben a témákban mélyebb szakadék mutatkozott az emberek között az eltérő politikai meggyőződések folytán, mint bármilyen más demográfiai jellemző, például az életkor, a nem, a faji hovatartozás, az iskolázottság vagy a vallási alkalmakon való részvétel alapján. Ezt a polarizációt a tribalizmus (törzsies gondolkodás) kifejezéssel szokás jellemezni. Rendkívül lojálisak vagyunk a törzshöz, melynek tagjai ugyanabban hisznek, és ugyanúgy szavaznak, mint mi.
Ez a fajta lojalitás sokszor oda vezet, hogy negatív sztereotípiákkal és címkékkel (képmutató, önző, kegyetlen, hülye stb.) csúfoljuk a másik oldalon állókat. Sajnos sok keresztyén is gyakorolja ezt a viselkedést. Úgy érzik, teljes mértékben jogos a haraguk, ezért eltökélten igyekeznek leuralni és legyőzni azokat, akik nem értenek egyet velük, ahelyett, hogy meghallgatnák a másikat, tartalmas beszélgetéseket folytatnának velük, megkeresnék a közös pontokat, és igaz barátságokat alakítanának ki velük. Nem tudjuk áthidalni a szakadékot, ha hátrahúzódva ítélkezünk, vagy elhagyjuk a terepet.
Amikor három kisgyermekünk nagyobb lett, kicsi lett a lakásunk. Igazán vonzónak tűnt a szemünkben a kertváros – nagyobb ház olcsóbban, jóval kevesebb bűnözés, csendesebb környék, jobb iskolák, kényelmesebb bevásárlás és remek éttermek. Tökéletes ötletnek tűnt, hogy odaköltözzünk.
Egyik este azonban ráébredtem, hogy túl nagy árat kellene fizetnünk a kényelemért. Nem mondhatom másoknak, hogy szeressenek úgy, mint Jézus, ha mi elköltözünk arról a környékről, ahova a szolgálatunk köt. Jézus ott élt az emberek között, és odaadta magát másokért, ahelyett, hogy azt kereste volna, hol lenne kényelmesebb neki.
Elmondtam a feleségemnek, Elizabethnek, milyen meggyőződés alakult ki a szívemben, és ő egyetértett velem. Vettünk egy telket a Humboldt parkban, és ott felhúztunk egy házat. Azt akartuk, hogy mindenki tudja: mi elköteleztük magunkat a környéken élők mellett. Meg akartuk mutatni nekik, hogy abban a városrészben is bízhatnak Istenben, és ott is lehet viruló életük, ha szeretik őt, szeretik az idegeneket, szeretik egymást és az életet.
Szívátültetés
Nagyon sok embernél észrevettem, hogy teret ad a keserűségnek, a megosztottságnak, állást foglal, és lenézi azokat, akik a másik oldalon állnak. Láttam olyanokat is, akik észrevették, milyen károkat okoz a félelem és a gyűlölet, és megpróbáltak kedvesek lenni. Nemes erőfeszítés volt, de ritkán bizonyult maradandónak a hatása. Az eltökéltség nem elég – szívátültetésre van szükségünk.
Mi jelzi azt, hogy valaki új szívet kapott, és fel van ruházva a Szent Szellem erejével? Az, hogy betartja Isten törvényeit. Milyen törvényeket? Hogy szeressük Istent teljes szívünkből, és szeressük felebarátainkat úgy, mint önmagunkat. A kőszív kemény, haragos és követelőző, az új szív azonban tele van isteni együttérzéssel mindenki iránt, akivel csak találkozik – beleértve azokat is, akik távol vannak Krisztustól. Jézus nem tett különbséget méltók és méltatlanok között. Mindenkit szeretett.
Hogyha tele van a szíved könyörülettel, akkor megtanulsz úgy szeretni, ahogyan Jézus szeretett. Az emberek észre fogják venni, és rácsodálkoznak Isten nagyságára. Ma a keresztyénekre ránézve nagyon sokan dühös konzervatívokat látnak, akiket jobban érdekel az, hogy megnyerjék a politikai vitákat, mint az, hogy szeressék az embereket. Viszont ha Isten új szívet ad neked, az emberek el fognak ámulni rajta.
Ahányszor emberekkel érintkezel, Isten hírneve forog kockán, és szíved, tetteid az ő jellemét mutatják be… Vagy épp ellenkezőleg. Isten így szólt a prófétán keresztül: „Majd én megmutatom, hogy szent az én nagy nevem, amely gyalázatos lett a népek között, mert gyalázatot hoztatok rá közöttük. Majd megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr – így szól az én Uram, az Úr –, amikor szemük láttára megmutatom rajtatok, hogy én szent vagyok!” (Ezékiel 36,23)
Időnként tévesen értelmezzük a szentséget. A szentség nem a szigorú szabályokhoz való merev ragaszkodás. Ennél jóval többet jelent! A szentség az Isten jellemvonásai mögött meghúzódó lényeg; ennek köszönhető, hogy természetének minden oldala tökéletes és kifürkészhetetlen. Szeretete, bölcsessége, hatalma, jelenléte és ítélete messze felülmúlja képzeletünket. A kemény, ítélkező hozzáállás és megnyilvánulás gyalázatot hoz Isten nevére, ha viszont új szívünk van, az emberek Isten nagyságába és irgalmasságába nyernek betekintést.
Hogyha Isten népe kőszívről tesz tanúságot, az emberek nem látják meg Isten valódi természetét. Lágy szívünk, pozitív hozzáállásunk, kedves viselkedésünk, szeretetünk, az elnyomottak igazságáért vívott küzdelmünk – ezek a dolgok ébresztenek szomjúságot az emberekben Isten iránt, akit követünk.
Még őket is?
Isten országának valutája nem az imádság, a bibliatanulmányozás, a missziómunka vagy a szolgálat, hanem a szeretet. Az összes szellemi életgyakorlat csupán eszköz, mely összekapcsol Isten szeretetével, hogy kiáradhasson a körülöttünk lévők életébe. Kit kell szeretnünk Isten akarata szerint? Mindenkit. Szeretetünk nem ismerhet határokat.
Híres prédikációjában Jézus helyreigazította a vallási vezetők tanítását azokra vonatkozóan, akik szembeszálltak velük (Máté 5,43–48).
Az Ószövetség nem mond olyat az embereknek, hogy gyűlöljék ellenségeiket. Sőt az, amit Jézus a második legnagyobb parancsolatnak nevezett, azt mondja ki, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (3Mózes 19,18; Márk 12,31). Jézus korára azonban a vallási vezetők kiegészítették a Szentírás tanítását. Ezért mondta Jézus: „Hallottátok, hogy megmondatott…” (Máté 5,43), és nem azt, hogy „meg van írva”.
Radikálisnak, balgaságnak, sőt talán esztelennek tűnik szeretni ellenségeinket? Észben kell tartanunk, hogy valamikor mi is Isten ellenségei voltunk (Róma 5,10), Isten azonban annyira szeretett bennünket, hogy elküldte Jézust, aki vállalta a halált, amelyet mi érdemeltünk, hogy mi részesülhessünk abban a dicsőségben, amelyet ő érdemelt. Isten ennyire szeret! Hogyha mi is így szeretünk, azzal mennyei Atyánk példáját követjük. Jézus elmagyarázta, hogy Isten szeretete nem ismer korlátokat. Ő szereti az igazakat és a gonoszokat. Isten megáldja azokat, akik szeretik őt, és azokat is, akik semmibe veszik vagy megvetik őt.
Az a szeretet, amelyet mi átélünk és továbbadunk ellenségeinknek, távolról sem olyan, mint amilyennek az emberek a szeretetet tartják. A legtöbben csak azokat szeretik, akik szeretik őket. Ebben mi a radikális? Semmi. Így a pogányok is tudnak szeretni. Nekünk azonban szeretnünk kell azokat is, akik idegesítenek, mellőznek, kigúnyolnak bennünket, vagy ártani akarnak nekünk.
Érzelmi konfliktusok nemcsak olyanok között fordulhatnak elő, akik politikai vagy gazdasági szempontból a másik oldalhoz tartoznak, hanem Isten családján belül is. Túlságosan sokszor fordul elő, hogy keresztyének neheztelnek más keresztyénekre. Ahelyett, hogy megbocsátanánk másoknak, és szeretnénk őket, pletykálkodunk róluk, elhúzódunk tőlük, vagy nyíltan kritizáljuk őket.
Jézus az elárulása estéjén azt mondta tanítványainak: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,34–35)
Újdonságnak számított a többi hívő iránti szeretet? Nem, de az igen, hogy úgy szeressük őket, „ahogyan én szerettelek titeket”. A tanítványok biztosan nagyot nyeltek, amikor körbepillantottak. Alig néhány órával korábban még arról vitatkoztak, hogy kinek jusson a legelőkelőbb pozíció, amikor Jézust királlyá koronázzák. Irigykedtek és versengtek. Most pedig Jézus azt mondta nekik, hogy ugyanolyan figyelmességgel, törődéssel, együttérzéssel forduljanak egymás felé, mint amilyet ő árasztott rájuk.
Jézus ma is azt akarja, hogy ugyanezzel a tékozló szeretettel szeressük az embereket a gyülekezetünkben – gyengéd, erőteljes, cselekvő és áldozatos szeretettel. Arra is emlékeztet bennünket, hogy mindenki minket figyel, amikor hozzáteszi: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,35)Aki kritizálja, kárhoztatja és szekálja a körülötte lévő hívőket, arról mindenki tudni fogja, hogy nem tartozik Jézus tanítványai közé.
Eszedbe jutott erről valaki? (Talán abban reménykedsz, hogy te senkinek nem jutottál eszébe.) A keresztyének sok tekintetben nem különböznek azoktól, akik nem tartoznak Isten családjához. A legtöbben ugyanúgy önmagunk körül forgunk, másra figyelünk, félünk és dühösködünk, mint azok, akik nem járnak gyülekezetbe. Nem vagyunk a föld sója, amely szomjúságot ébresztene az emberekben Jézus után, és nem vagyunk a világ világossága, amely felfedné Isten szeretetének és bocsánatának a csodáját.
A szakadék nagyon is valóságosan jelen van kultúránkban. De Isten szeretete is jelen van továbbra is a felszín alatt, és ez a szeretet képes sebeket gyógyítani, hidakat építeni és szíveket összekapcsolni. A megosztottság annyira általánossá vált, hogy időnként furcsának, sőt helytelennek érezhetjük a szeretetet. Vannak, akik azt mondják rólunk, hogy ezt is ellenezzük, azzal sem értünk egyet, irányítani akarjuk az embereket, sőt legszívesebben átvennénk az irányítást az egész ország fölött. Azt mondják, sokkal többet ítélkezünk, mint szeretünk.
Nem sikerült túl jól képviselnünk az Atyát, aki megáldja az igazakat és a gonoszokat egyaránt, aki mindenkit szeret, és elképesztően türelmes azokkal, akik nem értenek egyet vele. Változtatnunk kell azon a benyomáson, amely kialakult az emberekben a keresztyénekről és a mi Krisztusunkról. Tudjuk jobban csinálni. Muszáj jobban csinálni. És az egész azzal kezdődik, hogy beismerjük, milyen részünk volt a szakadék kialakításában és mélyítésében.
El tudod képzelni, milyen változást munkálna, ha vasárnaponként, amikor hazamegyünk a gyülekezetből, annyira telve lennénk Jézussal, hogy az ő szeretetét sugároznánk mindenkire, akivel csak találkozunk a munkahelyünkön, az iskolában, az utcában, a sportpályán vagy a boltban?
Próbáld meg elképzelni, aztán kezdd azzal az egy személlyel, akiért felelős vagy: saját magaddal!
Choco De Jesús az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet főpénztárosa (USA).